Blog Station

Tulajdonképpen örülök, hogy beindult az innováció az alkoholmentes sörök terén, de azon vettem észre magam, hogy érdeklődésem eddig inkább csak teoretikus volt: még sosem vetetettem a kóstoló-tudomány górcsöve alá egyetlen árva alkoholmentes sört sem. Némi belső tusa után vettem elő most is a Cloudwater alkoholmentesét, mintha attól féltem volna, hogy nem lesz rajta mit kóstolni. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. De azért egy kicsit be is igazolódtak a félelmeim.
 

Az alkoholmentes sörök és italok iránti kereslet egyre nő, és ezzel párhuzamosan a kínálat is izmosodik, néha mégis nehéz eldönteni, hogyan viszonyuljunk ehhez az új irányhoz. A Drink Stationös kollégák összeállítottak nekem egy kérdéssort a legjellemzőbb kérdésekből, így amit idelent olvashattok, tulajdonképpen egy rövid interjú velem.
 

A 2010-es évek lején a de Molen volt kb. a legnagyobb név az európai sörfőzésben. Masszív stoutjaik és furmányos porterjeik, húzós IPA-ik olyan őszinte és kompromisszummentes minőséget képviseltek, aminek mindenki csodájára járt, és a presztízsüket az egekbe lőtte. Aztán a 20-as évekre számtalan nagyszerű új főzde nyílt és a De Molen kicsit eltűnt a hangzavarban. Mostanában ismét megjelentek a De Molen sörök Magyarországon, és döbbenten láttam, hogy pina coladás meg más koktélos söröket hoznak ki, aminél távolabb semmi sem áll az eredeti krédótól. Aztán megtudtam, hogy Menno, az alapító szívinfarktust kapott és eladta a főzdét a Swinkels sörfőzde-istállónak, melyben rajta kívül még olyan nagyágyúk találhatók, mint a Rodenbach vagy a La Trappe. Ez a moszatos búza már régóta bökte a csőröm, levettem most a polcról.

Azt, hogy a magyar nem egy óriás cider-fogyasztó nép, hajlamos vagyok egyfajta általános kultúravesztésnek tulajdonítani, hiszen hazánkban rengeteg gyümölcs nőtt, százféle alma, vackor, kétszázféle körte és sorolhatnám – mindez persze a nagyüzemi mezőgazdaság falansztere előtti időkben. A rendszerváltás előtt volt is almabor a boltokban, de ezt a korabeli döntéshozók túl olcsónak és ezzel az alkoholizmus melegágyának tekintették, ezért törvényi szabályozással effektíve kinyírták. Persze az igazság ennél sokrétűbb – észak Franciország, Németalföld és Anglia ma is komoly cider-termeléssel és kultúrával rendelkezik, aminek talán egyik fő oka az, hogy ezeken a vidékeken nem nagyon terem meg a szőlő. Meg talán az is, hogy az itt termő almák nem olyan fanyar-édesen roppanó csodák, mint amik a Kárpát-medencében teremnek, enni nem olyan jó őket – ciderhez viszont tökéletesen alkalmasak.

A „smoothie sour” műfaját értem is meg nem is értem. Értem, hogy a végtelen sörtest és az extrém gyümölcstartalom utáni kutatás elvezetett ahhoz a folyadékhoz, ami technikailag sör, de érzésre már inkább smoothie. Imádom én is a smoothie-t, minden reggel keverek egyet magamnak. De, hogy ennek milyen marketingértéke van, hogy sörözés közben miért akarnék smoothie-t inni, azt sosem értettem. Most viszont itt hömpölyög a poharamban egy smothie sour...
 

A Brewdog mindig is nagy kedvvel merített a brit imperial giccsből a Sexpistols után szabadon, mintegy kihangsúlyozva „punk” kredibilitásukat, elhagyva annak társadalomkritikus élét, gond nélkül beillesztve az új évezred önfeledt fogyasztási kultúrájába, jópofa utalásként. A „Wingman – The Eagle has Landed” egyszerre idézi fel a „Sas leszállt” című 1976-os brit háborús filmet, melyben a nácik Winston Churchill elrablását szervezgetik, és a fess angol piloták kimenős csajozását, ahol a „Wingman” nem csak a kötelékben repülő vadászrepülők alakzatbeli elhelyezkedését, de a könnyű pipik (vagy épphogy „nehézbombázók”?) levadászásában játszott „szárnysegédi” szerepét is jelenti. 

 

Érdekes szembesülni vele, más kultúrákban mi számít szexinek, az enyémben a Márta női név egy cseppet sem, bár Horváth Gyula „Márta-szelete” egyszer már felvillantotta a névben rejlő erotikus potenciált. Nem ismerek egy Mártát sem, de erről a névről soha nem jutna eszembe egy szexi szőke, sokkal inkább egy nehézsorsú, hosszútűrő sötéthajú asszonyt képzelek mögé. 

Amint beléptem a boltba, azonnal és távolról szemen szúrt ez a doboz. Zseniális, ironikus cucc, ritka élmény, hogy ránézel egy doboz sörre és elmosolyodsz. Ez a design valódi időutazás, vissza a hetvenes évekbe, pontosabban egy hetvenes évekbeli férfiképhez, a Barbon arcszeszhez, a barna-fehér csíkos Harmónia cigarettához, az Excelsior márkájú borotvához, az autóstáska és a török bőrdzseki világába, amikor volt ez a naívan arisztokráciautánzó, de határozottan sofőri friss-urbánus tárgykultúra, ami alig tudta leplezni a mélyben működő paraszti logikát, a korán kopaszodó halántékokat és az olcsó piák túlzott fogyasztását.

Áttetsző, ködös szalmaszín folyadék hamar illanó habbal. Az illata erősen korianderes, ez kicsit megrettent, mert van valami averzióm a witbier-ekkel, az is a koriander, ez az ősi fűszer, ami még a komló előtt lett divatos a sörfőzésben, de bennem gyógyszeres asszociációkat kelt, pláne ha „gazdagon” adagolják.
 

A DS-es kollégák adták a kezembe ezt a kompakt kis üveget, mit szólok hozzá: 15% alkohol van benne. A tenyeremben forgatom az üveget és beugrik a hasonlat: kézigránát. 

Az 'oud bruin' az egyik legizgalmasabb sörstílus, és jó élet van, ha a klasszikus Rodenbach-on túl többféléből is lehet választani. Még bele sem gondoltam, mi legyen az első kívánságom, már nyúltam is érte.