Stoutológia II.

Az első neves orosz, aki rákapott az angol sörre maga Nagy Péter cár volt, aki 18 hónapos legendás európai körútja során, 1698-ban pár hónapot Angliában töltött és ez alatt legendás mennyiségű brown ale-t ivott meg, amit ekkor még nem neveztek porternek, de annak nyilvánvaló elődje volt. A következő húsz évben a szentpétervári udvar folyamatosan rendelte Angliából a sört. A cár több száz fős udvari lakomáin brandy volt az előétel, Tokajit ittak az ételekhez, az étkezések közt pedig a legerősebb angol söröket vedelték. 
A 18. század első évtizedeiben azonban egy másik kapcsolat is létrejött a két ország közt. Burton upon Trent egy álmos kisváros volt Közép-Angliában, Manchestertől északra, egészen addig, amíg 1712-ben meg nem nyitották a csatornát, ami összekötötte Hull-al, az Északi tengerre nyíló kikötővel. Burton korábban is híres volt söreiről, és a sörfőzéshez különlegesen alkalmas helyi vizéről, de a csatorna megnyitásáig nemigen volt hozzáférése komolyabb sörpiacokhoz. Ekkor azonban robbanásszerű fejlődésnek indult a söripar, az angol sörfőzők tolongtak, hogy hozzáférjenek a legendás burtoni vízhez, és sorra nyitották a sörfőzdéket a kisvárosban, ahonnan a vízi út segítségével immár könnyen eljuttathatták a sörüket a mindent megivó londoni piacra. Ám hamarosan nem várt problémával szembesültek. Elfogyott a faanyag, nem volt miből hordót készíteni.
Anglia ez idő tájt a legnagyobb hiányt szenvedi faanyagban – a világtengerek dominanciájáért folyó harc árát az angol tölgyerdők fizetik meg, melyeket kivágtak, hogy hajókat építsenek belőlük. Az angol erdőket annyira megkopasztották, hogy a 18. században a brit hajóépítő üzemek már csak a balti régióból tudnak megfelelő faanyagot vásárolni, és a szurkot meg a kátrányt is innen importálják.
A kádárok sem tudtak akármilyen fából hordót készíteni. Magas növésű, egyenes törzsű tölgyből vágott deszkákra volt szükségük, olyanra, amin nem hagyott csomót egy-egy alacsonyan induló ág.
A hulli kikötőbe érkező orosz és balti tölgyre, kenderre és lenre égető szüksége volt a staffordshire-i iparnak, de fizetni gyakran csak sörben tudtak – így derült ki, hogy nemcsak Nagy Péter, de az egész Baltikum imádja a sötét, erős és édes burtoni söröket. A „pivo burtonski” állítólag annyira ragacsos volt, hogy ha egy csepp az asztalra löttyent, hozzáragadt a pohár. 
Jól tudjuk, hogy az angol ízlés egészen más. Az angolok könnyű, gyümölcsös és üdítő söröket szeretnek szopogatni a kocsmában hosszú órákon át. A sötét, édes és ragacsos sörök tehát egyértelműen a skandináv és orosz ízlést tükrözik. Egy tundrán vagy egy fenyőerdőben álló fából ácsolt palotában a „könnyű, gyümölcsösnél” valami erősebb kellett ahhoz, hogy megtartsa a lelket az emberekben.
A sötét, erős és édes angol sör szeretetét Nagy Péter továbbadta a lányainak, majd az évszázad végén uralkodó Nagy Katalin Cárnőnek, aki kifejezett sörgurmé hírében állt és ha hinni lehet a könyveknek, akkor több londoni sörfőzdétől is rendszeresen rendelt söröket, portert, vagy stoutot, ahogy akkoriban már hívták. Ő azonban sosem volt Londonban személyesen, az erős barna söröket az évszázad során egész észak-Európában elterjedt „pivo burtonsky”-n keresztül szerette meg. 
És mivel a cárnő édesen és erősen szerette a porterjét/stoutját, a londoni sörfőzők természetesen megfőzték neki úgy. Majd el is dicsekedtek vele, így több megemlékezés is fennmaradt arról, hogy egyesek az orosz cárnőnek főzött fekete söröket kóstolták, illetve vannak korabeli receptjeink, melyekből 10-12%-os söröket lehet főzni.
Ahogy az már a sörtörténelemben lenni szokott, nem sok szilárd bizonyíték maradt fenn egy-egy sör kialakulásáról, és a kevés kézzelfogható emlék helyére számtalan újságírói fantázia szülte kis-színes tolakszik be szerencsés véletlen felfedezésekről, híres emberekről, nagy katasztrófákról. Annyit azonban nagyjából biztosan állíthatunk, hogy a könnyű, savanykás fekete porter sokféle utódja közül az egyik az erősebbre főzött stout, amire a 18. század utolsó éveiben rárepül Nagyivó Nagy Katalin Cárnő udvari beszerezője, és az orosz/északi ízlés szerint még édesebbre és még erősebbre főzeti, hogy hasonlítson a század folyamán széles körben – északon - megkedvelt „pivo burtonski”-ra. Így effektíve megteremtve a stoutnak azt az irányzatát, ami a mai napig releváns tényezője a sör világának, noha a „Russian Imperial Stout” szóösszetétel még jó sokáig nem születik meg, hiszen azt először az 1970-es években írta cimkére a Barclay Perkins sörfőzde, amikor egy korai múltidéző sörsorozatában piacra dobta az eredeti John Courage által Nagy Katalin számára készített recept szerint főzött sört „Courage Russian Imperial Stout” név alatt.