Kerel Kaishaku

Ködös mélysárga folyadék csorog a poharamba, a habja hamar múlik – ennél az alkoholfoknál csoda lenne, ha nem így történne. Az illata sűrűn nyomakodó méz és édes füge, meg az a süteményes malátaillat, ami a legkedvesebb belga sörök sajátja.
Az első korty annyira sűrű, hogy szinte kibogozhatatlan, de a masszív alkoholgőz száll felfelé az orromba, és tőle tudom, hogy a szőlős és boros emlékeket idéz, majd valamiféle párlatot, talán konyakot vagy rumot.
Egyre kisebb kortyokban iszom ezt a veszélyes sört, végül szinte szürcsölöm és rágcsálom, hadd szálljon az alkohol fölfelé: a szőlős aromák lassan kibontják magukat túlérett sárgabarackká, de nem élvezhetem sokáig, mert átverekszi magát rajta a szaké félreismerhetetlen fülledt, sós íze. Itt értem meg, miről beszél a sörleírás, amikor japán csavart meg speciális élesztőt emleget. Minden bizonnyal valamiféle szaké-élesztőt használtak, ezért is bírja leerjeszteni a sörlét 15%-ra, ahol már a sörélesztők 90%-a feldobja a talpát. Az élesztő ugyanis nemigen szereti az alkoholt, inkább csak termeli és eltűri. Jobban, mint a versenytárs élesztők és baktériumok, akik még hamarabb elpusztulnak tőle. De egy idő után ő is elpusztul – már, hogy a sörélesztő. Mert a szaké-élesztő az bírja rendesen.
A japán kitérő után a kellemes és elegáns hordós, komlós, rumos utóíz hazahoz Belgiumba, ahol a sör készült – a VBDCK egy újraélesztett családi sörfőzde. Ekkor hirtelen nagyon hálás leszek a sörfőzőnek, hogy ez a súlyosan telipakolt sör egyáltalán nem édes. (Nagyon rosszul bírom az édeset, konkrétan tud fájni). Illetve van egy édes pillanat a kortyban, de előtte frissítően kicsit borosan gyümölcsös, utána pedig szárazan lecsengő. A nyelvemen szakés fantomemlékek keresik a helyüket. Komplex csoda, határozottan korhatáros sör, és ajánlottan két személyes a háromdecis üveg. Belga típusú tulipánpohár tökéletesen kiszolgálja.