Hogy 2013-ban, amikor összefogott a patinás Robinson Brewery-vel egy akkoriban divatossá váló rockandroll beer megfőzésére, Bruce Dickinson miért választotta a Trooper nevet, arra nincs magyarázat. Bár könnyen lehet, hogy Adolphus Busch ötlete ihlette meg, aki a Budweiser első korai marketingkampányát a Custer's Last Fight című festményre alapozta, ami a Little Bighorn-i katasztrófát ábrázolta, melynek során az Egyesült Államok hetedik gyalogezrede nekirontott Ülő Bika túlerőben lévő indián seregeinek, hogy aztán az utolsó szál emberig lekaszaboltassa magát. A vakmerő és elkeseredett hősiesség képei valamiképp elősegíthetik a sörfogyasztást.
A nemzeti büszkeséget a heavy metal horrordíszleteivel elegyítő esztétika elég jól működik, egyszerre hallom a nyolcvanas évek hősies riffjeit és az agyonhajszolt lovak nyerítését és érzem a kebeldagasztó puskaporszagszagot, csak azt nem értem, hogy miért az van ráirva, hogy BEER, miközben nyilvánvaló, hogy ez egy ALE. A BEER tudniillik – már egy angol hazafinak – a lágersört jelenti Nagy Britanniában, az ALE pedig az ale-t. Sebaj, lovasroham közben mindez nem sokat számít.
Szép, borostyánszínű sör, könnyű fehér habbal. Illata némileg ice-teás, és feélreismerhetetlenül angol komlós, illetve kekszes malátás. Már az illatából egyértelmű, hogy ez a London Pride sörklán újabb tagja, tehát egy bitter ALE. Hozza is az elvárásokat, bár talán egy kicsit szárazabb és komlósabb, mint amire számítani lehetett. Az angol bitter halálfejes kiadása, rockfesztiválokra optimalizálva, könnyítve, nagy mennyiségben dönthetővé téve. Kicsit híg, de tisztességes ízű sör, minden kellemetlen mellékíz nélkül, hősies lovasrohamokhoz és hajmeresztő gitárszólókhoz.
