Elképesztően fekete sör de a fekete túl egyszerű szó erre – ez inkább egy olyan feketévé érett barna, olyan gazdag és telített árnyalata a feketének, mint a vörösnek a legfeketébb vörösbor, az is fekete, de látszik, hogy rajta, hogy a vörös van feketévé sűrítve – itt a barna érik ilyen sötétre. Nem úgy fekete, mint a Guinness, hanem sokkal melegebben, telítettebben, tele megnevezhetetlen csillogással. Rajta sötétbarna kávészín hab, ami persze hamar kísértetfoszlányokká olvad szét. Az illata iszonyú sűrű: melasz, konyakmeggy, brownie, kávé, karamell és medvecukor. Egyszerre nagyon komoly kakaósan száraz, és egyszerre komolytalan a medvecukor miatt, mint valami gyerekeknek szóló vasárnapi huncutság.
Aztán belekóstoltam. És valahol a lelkemben hatalmas csttanással bevágódott egy ajtó. Első gondolatom az volt, hogy szakmát váltok és visszaadom a sörkóstolóigazolványomat. Ezzel az ízzel végképp nem tudok mit kezdeni. Tömény szirup. Jágermeister, kávé, vörösbor összeöntve. Talán, de ezekben sem vagyok biztos, mert ez az izé annyira édes, hogy szinte semmit nem érezni a pusztító, émelyitő cukortól. Negyedgyűszűnyi kis kortyokkal próbálkozom, de így is ájuldozom a cukorsokktól. És közben növöget bennem a bosszúság: miért kell minden hülyegyereket odaengedni a sörfőzőüsthöz, hogy minden szart beledobáljon, ami eszébe jut. Vagy, ha már ez van, miért kell sörnek nevezni, miért kell ezt az értelmetlen italt nekem kóstolnom? Ez egy vicc, de annak is rossz.
Annyira kifogott rajtam, hogy elkezdtem másokkal is megkóstoltatni, mit szólnak hozzá. A környezetemben élő nők képtelenek voltak meginni, vagy akár bármi jót mondani róla. Akkor a neten kezdtem keresni valakit, akinek esetleg ízlik. Találtam is: untappden számos ötcsillagos értékelése van, idősebb sörblogger urak csettingetnek, komplexitásról beszélnek, de azért ők is megemlítik, hogy édes.
Akkor itt az én megfejtésem: a Vault City egy jól kitalált pénzgyűjtó hack a sörfőzés keretein belül. A BrewDog óta a brit sörpiacon jól eladható gondolat, hogy polgárpukkasztó söröket főzünk, olyanokat “melyektől egy CAMRA-tag kómába esne”, valójában pedig csak ugyanazt csinálják, mint minden valamirevaló multi: kiterjesztik a sörvásárlók körét olyanokra, akik nem szeretik a sört. Lásd még: mangós Borsodi. Ez az új közönség nem tud mit kezdeni azzal, hogy “amber” vagy “porter”, mert fogalma sincs mit várjon ezektől. De jól tudja, milyen a csokis pillecukor meg a robbanócukorka, a kóla vagy a fanta, a Mars szelet vagy a trópusi gyümölcssaláta, ezért sokkal magabiztosabban emeli le az ilyen ízű “söröket” a polcról. És tényleg a Vault City sörei példás fegyelemmel hozzák a rájuk írt ízeket, legyenek azok bármilyen bárgyú hülyeségek vagy gyerekkori ízlésficamok. Ez a sör nekem újabb bizonyítéka Engels halhatatlan tételének, miszerint: Das Sein bestimmt das Bewusstsein – a lét határozza meg a tudatot, tehát hiába voltál jó sörfőző jó ízléssel, ha hét éven át fullba toltad a kretént, hogy lebontsad a sör elavult, öregemberes, konzervatív kultúráját és sörfőzési módszerekkel állts elő édes, színes alco-pop-ot, akkor végül már nem vagy képes összeállítani egy finom édes ünnepi desszert-stoutot sem.
Ezúton szeretnék gratulálni a Vault Citynek 7 éves évfordulójához, meg ahhoz, hogy sikeresen lebontották a brit sörfőzés évezredes kultúráját, és a következő generációnak nem kell többé kesernyés, habzó italokat innia, hanem végre ihat, amit szeret, itt a szabadság, mindenbe nyugodtan tolhat fél kiló kristálycukrot, gyümölcssalátát, az összes elérhető desszertfűszert egyszerre csokival és liofilizált málnával. Csak azon röhögök, hogy a finomkodó angol gasztroujságíró azt írja, hogy: Ki tudja? Talán ez lesz a brit sörfőzés jövője?”, pedig annyira nyilvánvaló, hogy mi történik, hiszen megtörtént már számtalanszor: behozzák az alkopopot a sörfőzésbe, learatják a kiskerekedelemben elérhető hasznot, és végül új fejezetet nyitnak: az alkopop kategóriában. A sör meg megy tovább a maga öreges, tízezer éve cammogó tempójában.
Remélem azért megkóstoljátok ti is...
