Blog Station

Bevallom, nekifutásból gyanúsak azok a sörök, melyek valami nagyon ismert kulturális jelenség lobogtatásával akarják eladni magukat – ilyen volt pl. a Magyarok Söre, címlapján egy Nagy Magyarország térképpel - hiszen az ilyen sörnek nem kell jónak lennie, megveszik azért, amit a címlapon állít. És ismerve a sör nagy nehézkedési törvényeit, ha nem kell jónak lennie, általában nem is lesz az. Ezért aztán, noha régóta látom, sosem gondoltam, hogy rá kéne kóstolnom a Stromtrooper sorozatra. Mi köze van a rohamosztagosoknak a sörhöz?
 

Volt idő, amikor a láger szó szitokszónak számított – úgy 15 éve. De volt már a láger varázsszó is – úgy 150 éve. És a kettő közt volt egy hosszú időszak, amikor ez a szó nem is igen volt benne a magyar ember szótárában. Elmagyarázom.
 

Látta valaki az Iron Sky című elmebeteg finn akciófilmet, amiben Udo Kier Hitlerként egy Tyrannosaurus Rexen lovagol a Hold sötét oldalán egy titkos náci főhadiszálláson? Aki látta, egyhamar nem felejti el a brutális blődség gátlástalan parádéját... látom én is, hogy a sörcimke egy felhős ég előtt vasaló férfit ábrázol, de meggyőződésem, hogy ez csak terelés. Ezzel a névvel nem lehet másra utalni... és azt hiszem maga a sör is igazolja ezt a metafórát.
 

A sör mellett másik nagy szenvedélyem a tea, így mindig felfokozott érdeklődéssel fordulok a teával flörtölő sörök felé – annak ellenére, hogy eddig még egyszer sem ittam olyat, ami bebizonyította volna, hogy jó ötlet a teát és a sört keverni. Pedig a frissen leforrázott teának gyakran van egy olyan aromája, ami csak a sörben – a malátadús cefrében - köszön vissza, valami nagyon kedves földközeli, friss, gabonás pára, amitől olyan érzése lesz az embernek, hogy egy egyszerű, ókori konyhába csöppent, ahol az alapanyagokat egyenesen az édenkertből gyűjtik és a szakács minden mozdulata filozófia és nyugodt bölcsesség.
 

Jó fél évszázaddal Anton Dreher és Gabriel Sedlmayr - a modern lágersör megteremtői - legendás 1838-as Skóciai útja után egy skót sörfőző  utazott Bajorországba és viszontinspirálódott a német lágersörtől. Hugh Tennentet annyira meggyőzte a bajor példa, hogy hazatérve azonnal elkezdte átállítani a sörfőzséjét lágerfőzésre. Környezete azt hitte, elment az esze, pedig akkor jött csak meg igazán. 1885 óta a glasgow-i Tennet's lager Skócia legnépszerűbb lágersöre.
 

A kora nyári hőségben kifejezetten jólesik ránézni erre a jeges rémületet szuggeráló képregényes dobozra, de sajnos a címben bizonyára ott rejlő utalást sehogy sem tudom megfejteni. Értem, hogy valamiféle jetis ijesztgetés, nyilván nem kell túl komolyan venni, csak épp alá akarták húzni a műfajjelleget, hogyaszonya „Cold IPA”, tehát hideg, és akkor dideregjen az a címke. Mert amúgy a Cold IPA, vagy más néven az India Pale Lager egy viszonylag új műfaj, és nem igazán közismert. 2018-ban volt újdonság, akkor futott egy kört a hazai szcénában is, de aztán nem maradt jelen hosszú távon, most újra nekifutnak páran, hátha megtalálják a helyét szortimentben. A lényege, hogy lágerélesztővel erjesztik az IPA-t, vagy melegen vagy hidegen, ki, hogy csinálja, amitől egy kicsit kevésbé gyümölcsös lesz a test, és... és.... pont ennek a keresgélése folyik, hogy mitől lesz ez egy igazán ütős, jól megjegyezhető stílus.
 

Tulajdonképpen örülök, hogy beindult az innováció az alkoholmentes sörök terén, de azon vettem észre magam, hogy érdeklődésem eddig inkább csak teoretikus volt: még sosem vetetettem a kóstoló-tudomány górcsöve alá egyetlen árva alkoholmentes sört sem. Némi belső tusa után vettem elő most is a Cloudwater alkoholmentesét, mintha attól féltem volna, hogy nem lesz rajta mit kóstolni. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. De azért egy kicsit be is igazolódtak a félelmeim.
 

Az alkoholmentes sörök és italok iránti kereslet egyre nő, és ezzel párhuzamosan a kínálat is izmosodik, néha mégis nehéz eldönteni, hogyan viszonyuljunk ehhez az új irányhoz. A Drink Stationös kollégák összeállítottak nekem egy kérdéssort a legjellemzőbb kérdésekből, így amit idelent olvashattok, tulajdonképpen egy rövid interjú velem.
 

A 2010-es évek lején a de Molen volt kb. a legnagyobb név az európai sörfőzésben. Masszív stoutjaik és furmányos porterjeik, húzós IPA-ik olyan őszinte és kompromisszummentes minőséget képviseltek, aminek mindenki csodájára járt, és a presztízsüket az egekbe lőtte. Aztán a 20-as évekre számtalan nagyszerű új főzde nyílt és a De Molen kicsit eltűnt a hangzavarban. Mostanában ismét megjelentek a De Molen sörök Magyarországon, és döbbenten láttam, hogy pina coladás meg más koktélos söröket hoznak ki, aminél távolabb semmi sem áll az eredeti krédótól. Aztán megtudtam, hogy Menno, az alapító szívinfarktust kapott és eladta a főzdét a Swinkels sörfőzde-istállónak, melyben rajta kívül még olyan nagyágyúk találhatók, mint a Rodenbach vagy a La Trappe. Ez a moszatos búza már régóta bökte a csőröm, levettem most a polcról.

Azt, hogy a magyar nem egy óriás cider-fogyasztó nép, hajlamos vagyok egyfajta általános kultúravesztésnek tulajdonítani, hiszen hazánkban rengeteg gyümölcs nőtt, százféle alma, vackor, kétszázféle körte és sorolhatnám – mindez persze a nagyüzemi mezőgazdaság falansztere előtti időkben. A rendszerváltás előtt volt is almabor a boltokban, de ezt a korabeli döntéshozók túl olcsónak és ezzel az alkoholizmus melegágyának tekintették, ezért törvényi szabályozással effektíve kinyírták. Persze az igazság ennél sokrétűbb – észak Franciország, Németalföld és Anglia ma is komoly cider-termeléssel és kultúrával rendelkezik, aminek talán egyik fő oka az, hogy ezeken a vidékeken nem nagyon terem meg a szőlő. Meg talán az is, hogy az itt termő almák nem olyan fanyar-édesen roppanó csodák, mint amik a Kárpát-medencében teremnek, enni nem olyan jó őket – ciderhez viszont tökéletesen alkalmasak.

A „smoothie sour” műfaját értem is meg nem is értem. Értem, hogy a végtelen sörtest és az extrém gyümölcstartalom utáni kutatás elvezetett ahhoz a folyadékhoz, ami technikailag sör, de érzésre már inkább smoothie. Imádom én is a smoothie-t, minden reggel keverek egyet magamnak. De, hogy ennek milyen marketingértéke van, hogy sörözés közben miért akarnék smoothie-t inni, azt sosem értettem. Most viszont itt hömpölyög a poharamban egy smothie sour...
 

A Brewdog mindig is nagy kedvvel merített a brit imperial giccsből a Sexpistols után szabadon, mintegy kihangsúlyozva „punk” kredibilitásukat, elhagyva annak társadalomkritikus élét, gond nélkül beillesztve az új évezred önfeledt fogyasztási kultúrájába, jópofa utalásként. A „Wingman – The Eagle has Landed” egyszerre idézi fel a „Sas leszállt” című 1976-os brit háborús filmet, melyben a nácik Winston Churchill elrablását szervezgetik, és a fess angol piloták kimenős csajozását, ahol a „Wingman” nem csak a kötelékben repülő vadászrepülők alakzatbeli elhelyezkedését, de a könnyű pipik (vagy épphogy „nehézbombázók”?) levadászásában játszott „szárnysegédi” szerepét is jelenti. 

 

Érdekes szembesülni vele, más kultúrákban mi számít szexinek, az enyémben a Márta női név egy cseppet sem, bár Horváth Gyula „Márta-szelete” egyszer már felvillantotta a névben rejlő erotikus potenciált. Nem ismerek egy Mártát sem, de erről a névről soha nem jutna eszembe egy szexi szőke, sokkal inkább egy nehézsorsú, hosszútűrő sötéthajú asszonyt képzelek mögé. 

Amint beléptem a boltba, azonnal és távolról szemen szúrt ez a doboz. Zseniális, ironikus cucc, ritka élmény, hogy ránézel egy doboz sörre és elmosolyodsz. Ez a design valódi időutazás, vissza a hetvenes évekbe, pontosabban egy hetvenes évekbeli férfiképhez, a Barbon arcszeszhez, a barna-fehér csíkos Harmónia cigarettához, az Excelsior márkájú borotvához, az autóstáska és a török bőrdzseki világába, amikor volt ez a naívan arisztokráciautánzó, de határozottan sofőri friss-urbánus tárgykultúra, ami alig tudta leplezni a mélyben működő paraszti logikát, a korán kopaszodó halántékokat és az olcsó piák túlzott fogyasztását.

Áttetsző, ködös szalmaszín folyadék hamar illanó habbal. Az illata erősen korianderes, ez kicsit megrettent, mert van valami averzióm a witbier-ekkel, az is a koriander, ez az ősi fűszer, ami még a komló előtt lett divatos a sörfőzésben, de bennem gyógyszeres asszociációkat kelt, pláne ha „gazdagon” adagolják.
 

A DS-es kollégák adták a kezembe ezt a kompakt kis üveget, mit szólok hozzá: 15% alkohol van benne. A tenyeremben forgatom az üveget és beugrik a hasonlat: kézigránát. 

Az 'oud bruin' az egyik legizgalmasabb sörstílus, és jó élet van, ha a klasszikus Rodenbach-on túl többféléből is lehet választani. Még bele sem gondoltam, mi legyen az első kívánságom, már nyúltam is érte.