Blog Station

It is like this: flowers while loved, fall and weeds while hated, flourish. Ez az első blikkre alig érthető kis rejtvény fogad a metál-szivárvány káosz-mintázatú dobozra nyomva. Persze a gúgl vizsla elől nincs elbújás. Ez egy idézet a 13. századi japán zen buddhista filozófus, Ehei Dogen írásaiból, a Shobogenzóból: „Még ha szeretjük is a virágokat, elhervadnak, még ha utáljuk is a gyomokat, nőnek.” Azt hiszem az ilyesmit hívják koannak, és ez valahogy az én és a világ kapcsolatának a sokrétűségét és a jelenségek emberi értelmezésének egymásbanfoglaltságát hivatott ábrázolni. 

A huszadik század egészestés sörügyi agymosása után - melynek során nyáron ivandó hideg italként pozicionálták a sört – kevesen gondolnak így a sörre, pedig van neki a hűsítésen kívül egy másik ősi feladata is: a lélekmelegítés. Jó, hát nem akkora titok: sokan kóstoltak már drága, erős apátsági söröket. És ott vannak az amerikai craft-sörfőzők által csúcsra járatott – eredetileg az orosz cári udvar ízlésére formált – imperial stoutok, melyek körében már régóta megy egy fegyverkezési verseny, ki mit tud még hozzátenni a szupererős, szupersűrű, szuperfekete, kőolajszerű stoutokhoz. Hogy mennyire szándékosan, nehéz eldönteni, de a Leeds környéki Vocationnek sikerült megfőznie a folyékony trüffelt.

A Concrete Coconut Jungle Juice-szal a Vault City nekem már bizonyította, hogy tud olyan gyümölcsöt mutatni, ami túlmegy az eddig elképzelhetőnek vélt gyümölcsösségeken, de most kiderül, hogy képesek a hagyományosan a borral párosított mediterrán életérzést sörbe önteni – Edinburgh-ből, Skóciából.

A North nálam már nagyon bevágódott a Sicilian Lemon Goséval és a Sputnikkal, úgyhogy ezúttal komoly elvárásokkal fordultam rá erre a best bitterre, vagyis inkább egyfajta vizsgáztató szigorral, oké, hogy a modern műfajokban magabiztosan főztök, de vajon, hogy bírtok egy klasszikus angol sörrel, illetve pont egy Best Bitterrel, ami egyrészt az egyik legáltalánosabb 20-ik századi angol kocsmasör, egy könnyű pale ale - a főzde erősebbik pale ale-je, a sima Bitterhez képest - másrészt nincs olyan szigorú meghatározottsága, mint mondjuk egy gose-nak. Sokkal inkább egy modort, egy hagyományt, egy ízvilágot és konzisztenciát kell eltalálni. Tehát mondjuk nem az a feladat, hogy mennyi komlót mikor teszünk bele, hanem hogy milyen komlót és milyen malátát használunk milyen arányban. Kevés mozdulattal, kevés alapanyaggal magabiztosan kell eltalálni, mert itt aztán semmi nem lesz, ami kijavítsa, elmaszkolja a hibákat. Ez persze a hagyományos angol sörfőzdéknek nem óriás kihívás, de egy házisörfőzőből lett kézműves sörfőzőn simán kifoghat.

A Vault City-vel kapcsolatban eddig csak a bamba értetlenség uralkodott bennem – miért volna jó ötlet a zordon Skóciában kizárólag gyümölcsös söröket főzni? Eleve nem vagyok nagy rajongója a posztmodern craft-beer gyümölcsmániájának – néha olyan érzésem van, hogy szerintük a sör csak akkor lehet jó, ha gyümölcsös ízbomba, meg lédús trópusi álom – de az, hogy olyan égövön főzik, melyen maximum bogyók nőnek, kifejezetten szembe megy a „terroir” szemlélettel, és pakurazabáló óriás teherhajók jutnak eszembe, melyek tonnányi éretlen mangóval a gyomrukban öntik a szennyet az északi tenger gyönyörű halaira. Szóval van itt bőven előítélet.

Október végén a Drink Station Westend-béli boltjában megtartottuk az első cider-kóstolót Szabó Edit vezetésével. A bolt galériáját eleve efféle kóstolók tartásához optimalizáltuk, de eddig csak privát és szakmai kóstolók zajlottak, most volt az első, amin a nagyközönség is részt vehetett. A kóstolást a Borsmenta gasztroportál alapítója és vezetője, Szabó Edit celebrálta, aki rövid történelmi bevezető után mélykóstolásra invitálta a megjelent – főleg borkóstoláshoz szokott – közönséget.

Rengetegszer kérdezték már tőlem, hogy mi a kedvenc söröm, természetesen szakmabeliként nincs ilyenem, de egyszer meguntam és elkezdtem azt válaszolni, hogy a Rodenbach. Ma is kevés izgalmasabb és lenyűgözőbb ízt ismerek, mint a Rodenbach szédítő balzsamecet aromái. Most izgatottan forgatom a Grand Cru nevű Rodenbachot, rég ittam ilyesmit.

Egy hete idegenkedem ettől a kivehetetlen designú, olvashatatlan feliratú fél literes doboztól. Amin egy biztosan látszik: erős sör lesz benne. Egyesével gépelem be a dobozról leolvasott gót betüket a gugliba, hogy kiderüljön, mit is fogok inni. Aztán amikor kiderül, hogy a szavakból a holland Dodendans kifejezés jön ki, amit nulla hollandtudás mellett is könnyen összekötök a totentanz-cal, azaz haláltánccal, akkor meg is látom a rézszín csontvázakat, amik a dobozon táncolnak a lila-kék-sárga pszichoplazma előtt, amit egyenesen a beat-korszakból importálhattak. 

A leedsi North Brewing elég szűkszavú társaság, ami nem feltétlenül hátrány a nagy kedvvel bullshitelő sörszakmában, de egyben azt is eredményezi, hogy képtelen voltam rájönni, miért nevezik ezt a sört Sputniknak, mi köze ennek a szovjet műholdakhoz... vagy annyira nyilvánvaló, hogy csak én nem látom? Ez persze nem tart vissza, attól, hogy nagy ívben pohárba töltsem.

Csinos kis doboz a friss szállítmányból, a Pöhjala designerei is beletanultak ebbe a menő, artisztikus brit can-designba, csak elkent foltok, álmodó ködök, hánykolódó textúrák, ami azt illeti tényleg gusztusos tárgy, és nagyon is sugallja a sör izgalmas, sokszínű, kirobbanó ízeit.

Nekem legalábbis most jött el az ideje. A múlt héten végigkóstoltam egy izgalmas vermutsort a Pit Pitben, és kaptam egy üveg Moénát, hogy kóstolgassam. Mára meg is találtam a helyét az életemben: két jégkockával a teraszon ebéd után. 

Eltartott egy darabig, míg rájöttem, mi az a fruit sticker, már azon kívül, hogy gyümölcsöt ábrázoló matrica. Magyarul talán inkább gyümölcscimke – nálunk leginkább a banános és a narancson található kis ragasztós cédula, amin valami egzotikus trópusi márkanév van, és biztosan van olyan kamasz, aki gyűjti – igazából velem is megesett, hogy spontán kiragasztottam egy ilyet valami konyhai felületre. Vidám gyarmatárú-hangulat, most akkor lehet gyűjteni ezeket csak sörösdobozokon! Ez a sör ugyanis hat különféle gyümölcsmatricával ellátott dobozban jelent meg.

A szeptember 14-i hétvégén a Drink Station is kitelepült a Kraft Fesztiválra – nagy levegőt vettünk és felkészültünk a legrosszabbra – jelesül, hogy az eseményt elmossa az eső. Ez szerencsére nem lett így, a zord időjárás ellenére egész jól lehoztuk a bulit, de a nyitónapon az volt a hangulat, hogy a másnap nem biztos, hogy valaha eljön. Így aztán a másnappal mit sem törődve felpattintottunk egy üveg Beither Fire-t, ami jelenleg a világ legerősebb söre a maga 75%-ával, és igazából még a stáb sem merte megkóstolni.

Az elmúlt évtizedben titokzatos románc szövődött az újhullámos sörfőzők és a grafikusok közt, talán azóta, hogy a svéd Omnipollót egy grafikus alapította, vagy éppen amióta a dán Mikkeller összefogott az amerikai Keith Shore grafikussal, hogy megalkossák azt az ikonikus – minimalista humorral átszőtt – kép világot, ami a Mikkeller söreit félreismerhetetlenné teszi, melyek amúgy már műalkotásként is megvásárolhatóak. De említhetném a mindig szórakoztató perceket okozó Uiltje Sörfőzde rajzos szóvicceit meg képregénybaglyait is. Cseppet sem csodálkozom tehát, hogy a holland Frontaal sörein is rajzocskákat kell nézegetnem, sőt megnyugtat: aranyosak a tortát majszolgató kecskék – bár van egy kis rossz előérzetem, amikor tortát rajzolnak egy sörre (kérlek, ne legyen ez megint egy tortaízű sör!). Sokkal jobban kiakadok, amikor megfejtem a címet: a Heel Holland Bakt egy idióta holland tvsorozat – kb: „Így főz Hollandia”, vagy „Nagyon holland főzés”. A Heel Holland Bockt erre egy szóvic – a baksör holland nevének belekeverésével. Elfogadom, hogy szóvicc van a címben (1 fekete pont), de ebből az is kiderül, hogy „ezek tévét néznek”. Szerény magánvéleményem szerint a TV a legdurvább agysejtgyilkos, és aki egy akár csak egy kicsit is kreatív munkát végez, az nem engedheti meg magának, hogy tévét nézzen. Vagy végül is a szabadidejét azzal tölti, amivel akarja, de azt biztos nem engedheti meg magának, hogy erre utalgasson, poénkodjon, referáljon, stb.
 

Az Uiltje sörei egy pillanatra mindig visszalöknek kiskamasz koromba, amikor utólag nehezen érthető izgalommal vetettem rá magam egy-egy képregény-magazinra, egy-egy képrejtvény megfejtésére. Ugyanez a tudatállapot ébred fel, amikor elkezdem kisilabizálni az Uiltje sörcimkéit. A Better safe then Sahti címkéjén az ikonikus bagoly sziklát mászik – biztosítókötéllel.

Még mindig rendelkezik némi csiklandós vonzerővel ez a klisévé érett poszt-hippi design, mintha azt ígérné, hogy ettől titokban be lehet tépni, vagy legalábbis valamiféle egzotikus módosult tudatállapotba kerülni – ez esetben, ha jobban megnézzük maximum a thai fűszerektől. Isten hozott az Amszterdam-Bangkok hippijáraton!
 

Már megjelenésében is elfelé tart a hagyományos angol vidéki idilleket idéző ciderdesigntól – a medvéről Berlin jut eszembe, bár a Bear Cider holland, sőt az „első holland” cider – és sokkal inkább városi, minimalista, könnyed irányba viszi – felkínálja a lehetőséget a cidernek, hogy belesimuljon a menő nagyvárosi italkínálatba, anélkül, hogy ki kellene kacsintanunk a természet és az árkádiai gyümölcsösök irányába. 

Az alapító sörfőző Menno távozása utáni DeMolen tételek elég érdekesen alakulnak, a koktélokat utánzó sörök amúgy is eleve gyanakvással töltenek el, de ennek a névnek nem tudtam ellenállni, noha nyilván tisztában vagyok vele, hogy a címke az ananászt emlegeti. Mégis, amikor a feleségemnek megmutattam, felröhögött és lefotózta, hogy elküldje valami női csoportcsetbe.

 

A San Francisco-i Anchor Sörfőzde történelmi jelentőségű sörét évek óta nem kóstoltam, és mire most felbontottam, pont el is fogyott a Drink Station raktárából, aminek az a fő oka, hogy miután a Sapporo nevű japán sörfőző óriás pár éve megvette az Anchort, tavaly be is zárta azt. Szerencsére a napokban meglett az új tulaj, egy Erzincanban született kurd milliárdos, Hamdi Ulukaya, aki Amerikában gazdagodott meg abból, hogy megismertette az amerikaiakkal a kurd joghurtkultúrát. Mivel az előző tulaj, Fritz Maytag, aki naggyá tette a főzdét, szintén egy tejgazdaságon nőtt fel, ezúttal legalább a lelkiség stimmelhet, és remélhetőleg az Anchornak méltó jövője is lesz majd, és mihamarabb viszontláthatjuk a DS polcain is!
 

A gőzsör egy igazi amerikai legenda, ami egyetlen szépen ívelő történetben foglalja össze az amerikai sör szebbik arcát. A 19. század elején kitört az aranyláz Kaliforniában és a környék tele lett ágrólszakadt európaiakkal. Ekkoriban városok is alig voltak errefelé, az aranyásótáborok pedig hatalmasra nőttek - sok szegény európai férfi egy rakáson: természetesen sörözni is akartak. Jöttek a németek a lágerélesztőjükkel és régi amerikai hagyományt kkövetve a kéznél levő alapanyagokból meg egy kis árpából főztek is valami sört, amire ráküldték a lágerélesztőt, de a működéséhez szükséges folyamatos állandó hidegről nem is álmodhattak, a jég ezer kilométerre volt, a mesterséges hűtés pedig évtizedekre a jövőben. Így a lágerélesztő kénytelen volt melegben erjeszteni, ami egyben azt is jelenti, hogy gyorsan és hevesen. Egyik magyarázat szerint innen ered a név: a vasdongákkal többszörösen megerősített fahordóban olyan túlnyomás uralkodott, hogy amikor megcsapolták, hosszan sípolva távozott belőle a széndioxid, ami a gőzmozdony hangjára emlékeztette a szemtanúkat. A főzde a saját honlapján azt állítja, hogy a gőzsört azért nevezik gőzsörnek, mert hűtési képesség hiányában a főzde a sört egy a tetőn felállított sekély tartályba szivattyúzta éjszakára – hogy legalább a hűvös tengerparti éjszaka hűtse – ezért a főzde felett folyamatosan gőzpamacsok bodorodtak.